Hivatal Könyvtár Tarhos Zenepavilon

Tarhosi Énekiskola

A magyar zeneoktatás egykori paradicsoma

A második világháború után, egy vállalkozó szellemű Köröstarcsán született szegényparaszt gyerekből lett tanító, majd a zeneakadémia elvégzése után tanár, a semmiből, egy világhírű iskolát alapít, a Békés nagyközségtől nyolc kilométerre eső Wenkheim kastélyban, Tarhoson.

A küzdelmek.

Gulyás jól ismerte a vidéket, hiszen 1934-ben Bélmegyeren kezdte el tanítói munkáját, majd egy év múlva Békésen folytatta. A tarhosi kastély fekvése nem szúrt szemet a szovjet csapatoknak, távol esett mindegyik főúttól. A cselédség élte a gazdatiszt vezetésével megszokott életét, így a kastély megúszta az oroszok általi kifosztást. Gulyás végigkilincselte a megyét, ahol egy komoly támogatóra akadt, a Nemzeti Parasztpárt megyei elnökében, Darvas Józsefben. Lelkesen támogatták az iskola létrejöttét a népi írók; Németh László, a biharugrai Szabó Pál, Féja Géza, Illyés Gyula és az akkori vallás és közoktatásügyi miniszter, az Arany János kutató, költő és író Keresztúry Dezső.

Gulyás elbeszélései szerint Darvas József, aki abban az időben még Orosházán tanított és a „Szakadék” c. drámáján dolgozott, a következőket mondta: „Gyurka, ez öngyilkosság, ebbe bele fogsz bukni”. Belebuktatták! A sors kegyetlen iróniája, hogy az egykori orosházi tanító Darvas, a Tarhosi Énekiskola 1946-os legnagyobb támogatója, felsőbb utasításra 1954-ben arra kényszerült, hogy az iskola megszűnéséről hozott határozatot, mint népművelési miniszter aláírja.

A Békés-Tarhosi Állami Énekiskola alapító okiratát 1946. október végén írta alá, Keresztúry Dezső vallás és közoktatásügyi miniszter. A fáradhatatlan Gulyás György nekilátott a környék falvaiban felkutatni a jól éneklő gyerekeket.

Emellett tantestületet is kellett toboroznia, kiselejtezett vaságyakat beszerezni a kollégiumba, hogy 1947. februárjában megkezdődhessen a tanítás. A bárói kastély zongorája és Gulyás saját zongorája képezte a hangszerállományt. Kezdetben ő volt az egyetlen zenetanár. Melyik hangszeres tanár lett volna olyan őrült, hogy egy tanyára menjen tanítani. Egyébként az elgondolást akkor még Kodály Zoltán is egy „elvetélt gondolatnak” tartotta. Az induláshoz szükséges, minimális tanári létszám azért februárra összeállt, indulhatott a „csonka tanév.”

Egyik alapító diák Győri Pötyi ezekre az időkre így emlékezik Tarhos honlapján: (felfedeztük, hogy Tarhos községnek van honlapja és kértük a könyvtáros Túri Irénkét, hogy adjon nekünk, volt zeneiskolásoknak helyet a honlapon, ezt ő örömmel teljesítette)

„Én is nagyon örülök ennek a lehetőségnek, hogy itt kapcsolatba kerülhetek veletek! Én tarhosi diák voltam az első pillanattól az utolsóig. A számom 17-es volt, /amit minden holmiba bele kellett írni/ azt gondolom a 17. lehettem a felvettek sorában. Szeretném a Tarhoson töltött első napot leírni. Békésről lovasszánkóval vittek bennünket. Hatalmas hó fedte a tájat. 25 kg-os, 10 éves voltam. Az én súlyom alatt nem szakadt be a hó, amit egyébként jégréteg borított. A szobában, kandallóban lobogott a tűz, Gyurka bácsi megtanította nekünk, hogy: Nagyon béfútta az utat a hó... A szalmazsákkal az volt a gondom, hogy a vaságyamban a szalmazsákot összesen 2 db. léc tartotta. Két lécet nem lehet úgy elhelyezni, hogy a szalmazsák valahol ne lógjon le a földig. A paplanom alatt fáztam. Egyszer csak arra ébredtem fel, hogy: de jó melegem van... hát látom, hogy rajtam van a szomszédom meleg dunyhája, a dunyhatulajdonos Zsófi meg ott reszket takaró nélkül. Nagyon elszégyelltem magam, gyorsan helyreállítottam az eredeti rendet. Eltelt 25 év, egy faluban mentem az utcán. Jött velem szemben valaki, akinek elé álltam, és azt mondtam neki: mi valahonnan ismerjük egymást, derítsük ki gyorsan, hogy honnan, mondja meg a nevét! Azt mondja: Irimiás Lajosné. Nem érdekel engem az asszonyneve, mondja a lánykori nevét! Dohányos Zsófia. Tarhos! Mondtam, és a nyakába omoltam. Ő volt az, akiről álmomban lehúztam a dunyhát. Kiderült, hogy 3 hónapot töltött Tarhoson, mert a szüleit kulákká nyilvánították, és elüldözték őket otthonról, és ő ment a szüleivel. Az, az érdekes, hogy én ugyan nem vettem észre, ha valaki nem jött vissza, de szinte egyformán emlékszem arra is, aki 3 hónapot töltött Tarhoson, és arra is, aki sokkal többet. Hobbim, hogy mi lett a volt tarhosiakkal. Sok szeretettel üdvözlök mindenkit, aki e sorokat olvassa: Pötyi”.

Szintén Pötyi írta az első tanévről:

„Visszaemlékezés. Az első tanévben 8-an voltunk osztálytársak: Fekete Erzsébet, Incze Katalin, Pikó Erzsébet, Püski Sándor, Somogyi Gyula, Illyés Gábor, Győri Etelka, /azaz én,/ és Lajos Ilona. Az osztályfőnökünk: dr. Homér Janka volt. Egyszer Janka néni azt kérdezte Püski Sanyitól: "Hát te mikor doktoráltál le?" ui. az ingébe bele volt hímezve, hogy: dr. PS. Erre én egy kicsit megsértődtem a Sanyika nevében, mert a háború után bizony mindnyájan elég rongyosak voltunk, és ránéztem, hogy miként fogadja ezt a megjegyzést? A következő kép maradt meg bennem: Sanyika világító kék szeme ragyogott, a szőke haja csigákban volt a fején, és azt válaszolta: " De hiszen ez az én édesapám inge. " 50 évvel később / ezt úgy számoltam ki, hogy a Püski házaspár 60. házassági évfordulója volt/ elmeséltem Sanyi bácsinak. Könnybe lábadt a szeme, ugyanis Sanyika már rég nem élt, olyan gyárban dolgozott Amerikában, ahol rákkeltő anyagok voltak. (persze ezt ők nem tudhatták)”

Molnár Sándor bácsi, aki portás volt és az iskola mindenese, Gulyás szülőfalujából Köröstarcsáról került Tarhosra. Leánya Horváthné, Molnár Ilonka, ma országos hírű pszichológus és gyógypedagógus, így emlékszik az iskolára:

„ Horváth Lászlóné , Molnár Ilona vagyok. A zeneiskola indulása után Gulyás György vitte a családunkat Tarhosra, tehát egészen kicsi koromtól fogva egészen a megszüntetéséig részese lehettem annak a csodának, amit a kiváló igazgatónk teremtett Tarhoson.
Az első lakásunk még lenn volt, Berkében, a vadászkastélyban, ahol az első fiú diákotthon is működött. A kisvágányon ló vontatta lórékon közlekedtünk, amit mi gyerekek különösen élveztünk.
A zenepavilon megépítésével, sokkal jobb lett az élet.
Gyermekkorom „tündérkertje” volt, a park szinte minden zegzugát ismertem. A gyönyörű természeti környezetben és a színvonalas, igényes művészeti nevelés egy életre szólóan meghatározó, mély emléknyomokat hagyott.
Örülök a fórumnak, köszönjük az indítását! Félő, hogy az, azóta eltelt több mint 50 év túl sok idő és a mi generációnk közül egyébként is kevesen ülnek a számítógép elé. Azért várjuk a jelentkezéseket!”
 

A hangszeres oktatás úgy folyt, hogy a folyosón, a két szemközti teremben volt az egyik zongora (Gulyás saját zongorája), a másik teremben a báró itt hagyott zongorája. Gyurka bácsi ingázott a két „tanterem” között.

Közben Gulyás fáradhatatlanul utazott, hogy a következő tanévre egy teljes tantestülete legyen az iskolának. Sikerült is néhány kiváló, lelkes szakembert megnyerni az ügynek. Így került Tarhosra a Mező házaspár. Mező Imre bácsi egy nagy tudású (korábban a jó hírű Szeghalmi Gimnáziumban tanított) földrajz-biológia szakos, felesége Ildikó néni zongoratanár volt. Nagy nyeresége volt az iskolának a nagy tudású, Gulyásnál pár évvel idősebb Holló Sándor. Sanyi bácsi kiváló hegedűs volt, remekül zongorázott. Két hegedűje volt, amiből az egyiket a „hegedű tanszakos” növendékek felváltva használhatták. Sanyi bácsi, aki a mai napig is emberi és pedagógusi példaképem maradt, kiváló felkészültségét mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy a háború előtti években egyszerre végezte a Zeneakadémia karvezetés szakát és az egyetemen a klasszika filológia szakot.

A második tanév (1947/48.) már teljes tantestülettel indulhatott. Ez a tanév olyan eredményeket hozott, hogy az ország zenei érdeklődése Tarhos irányába fordult. Gulyás György naponta (a vacsora előtt) 5 órától hétig tartotta a kóruspróbákat. Amennyiben szervezői munkája miatt ezt nem tudta megtenni, úgy lelkes segítőtársa Holló Sándor tartotta a kóruspróbákat.

1848 tavaszán a centenáriumi rendezvénysorozat keretében már szerepelt a BÉKÉS-TARHOSI GYERMEKKÓRUS a Zeneakadémián. Kodály Zoltán kezdte figyelni a korábban „elvetélt gondolat”- ként aposztrofált iskolát.

1948 őszén a Szovjetunió Zeneművész Szövetségének küldöttsége járt Budapesten.

Akkor már Ortutay Gyula volt a vallás és közoktatásügyi miniszter, aki elkalauzolta Novikov zeneszerzőt és Szvesnyikov kiváló kóruskarmestert Tarhosra. Nos, a szovjet zeneszerzők lapjában megjelent cikk fordítása olvasható volt az Új Zenei Szemle c. folyóiratba. Nem kisebbíti Kodály nagyságát, hogy e cikk olvasása után határozta el, hogy meglátogatja Tarhost.

Ez a látogatás megtette a hatását, már nem csak Békés-megye, hanem a minisztérium is kinyitotta a pénztárcáját és fejlesztette az iskola költségvetését, hangszerállományát. 1949-től, már az ország távolabbi vidékeiről is kerültek tehetségek Tarhosra. Sajnos, a háború miatt év vesztes voltam, így csak 1950-től, az iskola cinikus megszüntetéséig, 1954-ig lehettem e csodálatos emberformáló és életre szóló szakmai muníciót adó iskolának a tanulója. Szerencsém is volt, mert akkor kezdődött az iskola aranykora. Az iskola szellemének méltatását több volt tarhosi leírta a település honlapjára. Két Kuckós társunk, ezt hozzászólásaikban valószínű majd megteszik, így közlöm itt Gaál-Kántor Tamás, Győri Pötyi és jómagam hozzászólásait:

 

„Gaál-Kántor Tamás vagyok és 1952-54 között a Békés-Tarhosi Zeneiskolában voltam bentlakó 3. - 4. osztályos elemista.
Nagyon örülnék, ha jelentkeznének tanuló- és sorstársaim itt, a talán legméltóbb helyen, az idestova 52 éves emlékek felidézésére.
A Zenepavilon, a Kastély, a Kispavilon, a tó, a cseresznyefa-sor és a kisvasút és... Gulyás György szerető és szeretett igazgatónk.
Jelentkezzen hát mindenki, aki rátalál e fórumra, és tagja volt valamikori kis közösségünknek, gyermekkora néhány boldog évét töltve itt el”.

Szegények voltunk, sokat nélkülöztünk, de ne felejtsük el, négy éve fejeződött be a második világháború. Azt hiszem, akkor mindenki nagyon szerényen, illetve szegényen élt. Mi akkor éreztük az újrakezdés diadalát és a „fényes szelek” ma átpolitizált, olykor lesajnált illatát. Pötyi, ma már kedélyesen leírt visszaemlékezése kiválóan jellemzi azokat az időket:

 

„Kedves Tarhoson lakó és a zeneiskolába bejáró, és volt kollégista társaim! Érdekelne mi lett a Tarhosról, Berkéből bejáró tanulókkal? Leírok 42 nevet, ők helyben laktak: Balog Gábor, Balog Mária, Bereczki László, D.Varga Mihály Füredi Sándor, Füssi Erzsébet, Gulyás Piroska, Guti Eszter, Gyarmati Mária, Gyuha Rebeka,Ilyés Gábor, Ilyés Julianna, István Mária, Karács Ilona, Karács Katalin, Karács Márta, Kiss Julianna, Kiszel Anna , Kiszel László, Körözsi Ilona, Kun Julianna, Kun Mária, Lévai Julianna, Mihalik Margit, Molnár Ilona / egyedül róla tudunk/ Papp István, Priskin Mária, Salamon Erzsébet, Salamon János, Salamon Julia, Szántó Mihály, Szamos István, Szamos László, Szamos Mária, Szarka Julianna, Szepes Ildikó, Szikszai Ilona, Szűcs Éva, Tatár Katalin, Turbucz Imre, Vári Irén, Zahorán Pál. Visszaemlékezés 3 Tarhos közelében folyik egy csatorna, ami a Körösbe ömlik. 12 éves lehettem, amikor egy szombati napon elindultam haza, Köröstarcsára. Azt gondoltam: a csatorna csak a Körösbe folyhat, Köröstarcsa pedig a Körös partján van. Nem tudtam meddig fog tartani az út, de elindultam. kb. fél nap alatt értem haza. Másnap jöttem vissza. A cipőt, - amiben mentem, - otthon kellett hagynom, mert javításra szorult, - s én mezítláb igyekeztem vissza. Útközben elkapott egy hatalmas vihar - majdnem a csatornába sodort, - jégeső hullt, - amikor beértem Tarhosra, már sütött a nap, de a jégréteg még nem olvadt el... Gyurka bácsi egy külföldi vendéget kalauzolt, - én gyorsan egy bokor mögé guggoltam, nehogy meglássa a vendég, hogy az intézet egyik diákja mezítláb megy a jégen.. a "kisinter"-ben /kiskastélyban/ forró vízben lábat mostam, - kutyabajom sem lett... Azt gondolom, hogy amikor a csatornától jobbra fordultam Tarhos felé, akkor mentem el a Zahorán Paliék tanyája előtt.”

 

A fentiekre  Tarhos honlapján így reagáltam:
Hát persze, hogy a háború után rongyosak voltunk. Tanáraink is családjukkal, szolid kis lyukakban laktak, de a háború utáni élni akarás, az újrakezdés optimizmusa éltette mindannyionkat. Ennek ellenére emberek lettünk és kultúrájában is felépítettük ezt az országot. Hittünk a jövőben, mert úgy neveltek bennünket Gulyás Gyurka bácsi mellett Kapás Géza bácsi, Kollonay Zoli bácsi, Mánya Éva, Pető Klára Ceizner Kati, a Mező házaspár, de Körössi Lajos, a portás Molnár Sándor bácsi, a sofőr Balogh bácsi.... KÖZÖSSÉG volt, egy olyan, amiről ma álmodni se merünk. A nemzet akkor eszmélt. Nem tudni, hogy a folytatás miként jutott a mai eszméletlenségbe, de volt néhány feledhetetlen évünk, amire ősz fejjel is, szinte meghatódottan emlékezünk. Nem szégyelem, drága Pötyikém, hogy 2. sz. beírásod könnyeket csalt a szemembe. Emlékszem az otthonról jött csomagok érkezésére. Az nem az enyém vagy a tiéd volt, azt, mint a jó testvérek elosztottuk az osztály közösségén belül. Megtennék ezt a mai önző világban? Ehhez egy Tarhos kellett.

Majd alább így folytatom a honlapon:

Emberré válásomban nagy szerepe volt Tarhosnak. Az a négy csodálatos év 1950-54 ig megtanított arra, amit Kodály megálmodott. „Mindent a nemzetért”. Ezt a Kodályi

idézetet minden tarhosi igyekezett a gyakorlatba átültetni. Mindig sokkal többet tettek munkahelyükön a nagy ügy érdekében, mint amennyit azért fizettek. Boldog vagyok, hogy a sors keze Tarhosra vezetett.

Van azért bennem némi keserűség is; S. P. jó nevű filmrendező egyetlen nyilatkozatában sem hallottam Tarhost megemlíteni, pedig Bagdi Gáborral két évet töltöttek ott. Lehet, hogy neki nem jelentette azt Tarhos, mint a többieknek. Az is lehet, hogy csupa rossz emlékei vannak az iskoláról. Sánta Béla, Hollandiában élő csellóművész barátom emlékeztetett rá, hogy Berkében a szalmazsáktömés után megkérdezte S. P. Háda Nánditól, hogy hol a fürdőszoba. Nándi, egy ricsei fiú megmutatta neki a köves termet a 30 lavórral és a kétszáz literes üsttel, amiben minden szombaton Molnár Sándor bácsi vizet melegített és az volt a ”fürdő nap”. Ennek ellenére emberek lettek a tarhosiak, nem is akármilyenek!

 

 

II. Aranykor

A felvételi vizsgán, már volt szerencsém megismerni néhány tanárt, de az igazgatót, Gulyás Györgyöt nem. Úgy hírlett, hogy egy rendkívül szigorú ember. A felvételin Kollonay Zoli bácsi rendezgetett bennünket, aki kémiát tanított, de amikor nem tanított, az iskola gazdasági ügyeit intézte.

A felvételin Holló Sándor kérdezett és láthatóan tetszett neki hangzat felismerési gyors reakcióm és énekhangom. Egy kacifántos dallamtöredék visszaéneklése mosolyt csalt az arcára, ebből sejtettem, hogy nem produkáltam rosszul.

Június elején meg is kaptam az értesítést, hogy felvettek. Leírták, hogy ágyneműt egy váltás ágyhuzattal köteles vagyok vinni, mert havonta csak egyszer küldhetek haza szennyest. A felvételi alkalmával címeket cseréltünk. Anyám nagy gondban volt, hogy mennyi ing és gatya kell, ha csak havonta egyszer küldhetek haza szennyest. Ezt egy hercegszántói felvételt nyert iskolatárssal le is leveleztük. Az ő édesanyja nem csinált ebből olyan nagy ügyet, mondván, majd megtanul mosni a fia. Hát megtanultuk azt is.

Az akkori közlekedési viszonyok olyanok voltak, hogy falumból másfél napos utazással, négyszeri átszállással jutottam el Tarhosra. Vágyam beteljesült, ott tanulhattam, ahol szerettem volna.

Békéscsabán a vasútállomás mögött volt a kisvasút, ami Ludad, Bélmegyer, Vizesfás felé közlekedett. Az elsősökkel megismertük egymást, a felvételin, már egyesekkel jól összebarátkoztunk. Tudtuk, hogy ott kell felszállni a keskeny nyomközű vonatra, de, hogy a sok ismeretlen végállomás közül melyik járat érinti Tarhost, abban nem voltunk biztosak. Deák Laci, egy csorvási fiú volt köztünk a legtalálékonyabb. Odament egy idősebbnek látszó fiúhoz és megkérdezte: „maga is Tarhosra megy”?  A válasz „igen, de miért magázol”? „Mert nem tudtam, hogy tanár vagy diák” felelte Laci: „Diák vagyok, és most leszek negyedikes, Halkovics János vagyok” Az a Halkovics „Jani bátyánk” (a háború miatt túlkoros volt, 20 évesen érettségizett).  Ez, akkoriban nem volt ritkaság. Egyébként Jani bátyám, a zeneakadémia elvégzése után a M. Rádióhoz került, a népzene osztályra, kezdetben szerkesztő, majd rovatvezető lett. Jani látta, hogy többen tanácstalanok, így elkiáltotta magát; „aki Tarhosra utazik, tartson velünk, mert erről a vonatról Ludadon át kell szállni”. Össze is verődtünk vagy harmincan, beindult a felsőbb osztályosokkal az ismerkedés, ki honnan, az ország melyik szögletéből jött. Már az is közelségnek számított, ha valaki azonos megyéből jött. Akkor már „földi” volt. Beszálltunk a kisvonatba és elindultunk életünk legszebb négy évét jelentő majorság, Tarhos felé.

Tarhoson egy fess, katonás külsejű jóképű fiatal tanár várt bennünket, aki bemutatkozott; Kapás Géza és ő lesz a kollégiumi nevelőtanár. Közölte, hogy a kollégisták listáján ellenőrizte, hogy mindenkinek megérkezett az ágyneműje, és most, irány Berke, ami úgy két kilóméterre volt a vasútállomástól.

Megvolt a szobabeosztás, egy-egy szobában úgy harmincan laktunk, emeletes vaságyakon. Mindenki kapott egy szalmazsákot, Géza bácsi megmutatta a T. Sz. szalmakazlát és elindult a nagy attrakció, a szalmazsáktömés. Számomra ez nem volt ismeretlen, hiszen odahaza is végeztem már ilyesmit. A városi fiúknak ez nem ment, természetes sok falusi fiú volt és segítettünk nekik. Kezdtük kialakítani a közösséget.

Másnap tanévnyitó. Lévén jó idő, a szabadban, a leánykollégium előtti téren zajlott le a tanévnyitó. Az igazgatói megnyitóbeszéd előtt a már országos hírű leánykar elénekelt két madrigált; Friderici „van három jóbarát” és „ma örömnapja vagyon” kezdetűeket. Meghatottan hallgattuk, főleg az új tanulók. Az igazgatói beszéd rövid volt, tömör, és számomra meghökkentő. Valami olyasmik hangoztak el, hogy; Tarhos már bizonyított, itt nem nagyságákat és ficsurakat nevelnek, hanem a szocializmus építésének hű szolgálóit, valamint a luxusokról történő lemondás legyen elsődleges itteni életünkben, mert a lemondás edzi a jellemet, továbbá, a jövőnek kiválóan képzett bátor osztályharcosokra van szüksége, nem puhány megalkuvókra.

Na… gondoltam..Sándor, jó helyre kerültél! Az idő igazolta.

Amikor már a zenekari munka mellett aktív tanár voltam, akkor jöttem rá, hogy egy új iskolatípust megszervezni, tantervet készíteni, a tananyaghoz szükséges könyveket előteremteni, nem kis feladat. Főleg, nem a háború után 5 évvel.

Nem volt tanterv, ami pedagógus nyelven, minden iskola szakmai alapdokumentuma. Nem volt, hát Gulyás György és harcostársa Holló Sándor elkészítették. Hatvan éve ez a zeneművészeti Szakközépiskolák tanterve.

A szolfézshoz, a Bartók Béla Szövetség jóvoltából megvoltak a Kodály, Ádám Jenő Agócsy László féle olvasógyakorlatok, melyeket csak nehézségi szempontok alapján, a megfelelő osztályok anyagába kellett beilleszteni.

Ezen kívül volt még összhangzattan, népzene és zenetörténet. Az előző kettővel nem volt nagy gond, Holló tanár úr elkészítette a tanmenetet, mi órákon jegyzeteltünk, és a házi feladat megoldandó példáit füzetünkbe bejegyeztük.

Zenetörténet könyv? A háború után 4 évvel? Illúzió. Igen ám, de ott volt a rendkívül agilis és nagy tudású Holló Sándor, aki megírta régi Continental, kopogós írógépével, indigóval a zenetörténet jegyzetet. A rendszer az volt, hogy minden osztály számára megvolt az évi tanulnivaló. Az óra után egyik lánynak odaadta a következő heti anyagrészt, amit az, a keményfedelű füzetébe lemásolt, majd visszaadta a gépelt példányt és a füzetek jártak kézről - kézre. No lett is ebből jó néhány elírás, ami csak a következő órán, a felelésnél derült ki. Ilyenkor derült ki, hogy C. W. Gluck nem Ifigenia Aulisban, hanem Ifigenia Auswitzban c. operát írt. A magasabb osztályokban is komikus kompozíciókat tulajdonítottak Kodálynak; Jézus és a kufárok kórusmű átalakult helyette, Jézus és a huszárok lett.

Holló tanár úr úgy volt szigorú, hogy kiváló humorát meg tudta őrizni: Ha valaki nem tudta megfelelően az ötfokú zene feladott gyakorlatait, nem kiabált. Egy alkalommal az egyik osztálytársam ült a babérjain, mert az előző órán jelesre felelt. Ma már tudom, hogy ez a pedagógiai fogása az egész osztálynak szólt. Felszólította. Persze, hogy döcögött a kottaolvasása. „Jól van fiam” mondta, „nem olyan kényelmes a babérokon ülni, én most nem adok neked egyest, mert eddig csak ötöseid vannak. Akkor most ezt itt az órán megtanulod.” Nekünk is hasznos volt, részben a kellemetlen affér miatt, másrészt pedig, amíg az osztálytársunk énekelte a gyakorlatot, mi is néztük a kottát és hallottuk kollégánk egyre javuló éneklését.

Az első tanév végén egy olyan kiváló módszert mutatott be az osztályzásra, amely egy életre megtanított bennünket a reális önértékelésre. Névsor szerint felszólította a tanulókat és megkérdezte, hogy ki milyennek minősíti éves munkáját, és hányast adna magának. Mondanom sem kell, hogy voltak nagy önbizalommal elengedett osztálytársaim, akik a legjobb osztályzatot adták volna maguknak. Ebben az esetben Sanyi bácsi helyretette a tanulót. Nos feszengtem, mert már közeledtem a névsorban.

„Hát Sándor, te hányasra értékeled éves munkádat”? Kis szünet, majd öntudatosan válaszoltam: hát olyan hármas és négyes között. No, ki lettem osztva. „Sándor fiam, nagyon szép a szerénység, de szerénységed vetekszik az álszerénységgel. Komolyan mondtad, amit mondtál, vagy engem ugratsz”? Válaszom: igen, komolyan. „Sándor fiam ezen a pályán nem hátrány, ha az ember szerény. Amit fejlődtél ebben az évben, azt kell, hogy mondjam, hogy van mire szerénynek lenned, de ne téveszd össze a szerénységet a hülyeséggel, én jelest adok „. Volt még néhány dicsérő mondata, amire elpirultam, de osztálytársaim egyet értettek az osztályzatommal. Bevallom, akkor nem, de ma büszke vagyok arra a napra, de azért nagy lecke volt számomra.

1951. szeptemberében beindult a fúvósoktatás.  Szűkebb pátriámból, Jánoshalmáról odaköltözött egy igazi pedagógus, aki több fúvós hangszeren játszott, nem mesteri fokon, de jó pedagógus lévén, mindent megtanított, amire szükségünk volt. Ádám Józsi bácsinak a II. világháború előtt országos hírű cserkész, illetve levente zenekara volt Jánoshalmán, így, mihelyt valamicskét tudtunk hangszerünkön megszervezte a tarhosi fúvószenekart. Türelmes jó ember volt, mivel földik voltunk, engem, mint fiát kezelt. Nyugodjon békében!

Felesége, Kati néni is ott tanított, a zenei általánosban. Volt két fia, akikből tudomásom szerint nem lett zenész. Jó emberek voltak, úgy mentem lakásukba, amikor honvágyam volt, mintha hazamentem volna. Hej, de mások voltak akkor az emberek, de jó volna abból az emberiességből napjainkban egy kevéske szelet! 

Gulyás György közben szervezett, kilincselt. A háború után, sok kiváló zenei tekintélyt tettek félre, pedig valójában semmi negatív politikai múltjuk nem volt. A Rákosi titkárságon, ha már meglátták Gulyást, rettegtek, mert érvei cáfolhatatlanok voltak.  Így került 1952 szeptemberében Tarhosra Oberschal Pálné, szül. Bucsár Adél. Adél néninek az volt a ”bűne”, hogy férje a trianoni békeszerződés után  Parisban volt diplomata. Amig Oberschal diplomatáskodott, a Kodálynál zeneszerzést végzett Adél néni M. Ravelnél tökéletesítette tudását. A hírhedt Rákosi titkárság  meggyőzésének eredménye volt még, a három évvel ezelőtt elhunyt Pongrácz Zoltán zeneszerző, aki akkoriban a Békéscsabai Állami Építőipari Vállalatnál volt adminisztrátor. Erre úgy derült fény, hogy a zenepavilon tervezéséhez be kellet menni Gulyásnak Békéscsabára és ott futott össze Pongrácz tanár úrral. Pongrácz tanár úr „bűne” az volt, hogy 1935-ben Kodálynál végzett zeneszerzést, és egy pályázatot megnyert a Berlini Egyetemre. Berlinben akkor ismert volt már a Bartók-Kodály féle népzenei osztályzás, így Zoli bácsi 1940-ben a Berlini Tudományos Akadémiától megbízást kapott egzotikus népzene (Afrika) gyűjtésére.

Sokszor, a becsületességére fizet rá az ember. Ez volt Pongrácz tanár úr estében is.

1944-ben otthagyta Afrikát, s a gyűjtött anyagot megbízójának, a Berlini Tudományos Akadémiának leadta. Hazajönni már nem tudott. Szerencséjére, (ezt ő határozta így meg) orosz fogságba került, így a lekáderozás után, 1945 őszén már itthon is volt. Egy ideig a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott, de a fordulat éve (1948) számára is egy 90 fokos fordulatot eredményezett. Kiváló hegedű és zongoratanárok kerültek Tarhosra, szintén „bűneik miatt”. Gulyás György garanciát vállalt arra, hogy az így odakerült „rossz káderek nem fogják mételyezni a fiatalságot”.

Ilyen nagyságok mellett felnőni, egy eszmélő fiatalnak, egy főnyerenény volt.

Lelkesen, a „fényes szelek” szellemében éltünk is ezekkel a csodálatos adottságokkal. A fényes szelekről sokat lehetne írni, de ez mostanában nem divat, mindenki másként vélekedik róla. Nekem szép volt.

Elkészültek a gyönyörű neoklasszikus pavilon tervei, csodálatos kilátásaink voltak.

Az, hogy kilátásainkból mi lett, a folytatásból kiderül.

 

 Az aranykor és hanyatlása

 

1951. szeptemberében felvonultak a park egyik legszebb részén az építőmunkások. Elkezdődött a zenepavilon építése. Én közben ismerkedtem új hangszeremmel, az oboával. Ádám Józsi bácsi szép jövőt jósolt nekem. Azt hiszem nem tévedett. Az első tanítási nap megkezdése előtt megkérdezte Csukás Pista, akarok-e vele egy padban ülni. A kollégiumi szobában egymás mellett volt az ágyunk, mindketten szerettünk olvasni, igent mondtam rá.

A következő év márciusára elfogyott a pénz. Gulyás igazgató úr talpalt, de a hiányzó pénzt nem sikerült előteremteni. Intézeti gyűlésen tájékoztatta a tanulókat, tanárokat, dolgozókat, hogy (lévén tervgazdálkodás) a szállításra tervezett pénz miatt késni fog a zenepavilon átadása, ami 1953. május elsejére volt kitűzve. Az Intézeti gyűlésen Hajdú Laci Disz titkár felajánlotta (korábban, már az osztályok alapszerveivel ezt megbeszélte, hogy a kiépített keskeny nyomközű vasúton, (ami az állomástól az építési területig tartott) csillékkel beszállítjuk a téglákat. Nekünk épült, mi is kivettük a részünket az építkezésben. A vállalkozás sikeres volt, az építéshez szükséges tégla, (ami még melegen a Békéscsabai Téglagyárból érkezett), május elejére az építési területen volt, pedánsan összerakva.

Ha már építkezünk, akkor már legyen fiúkollégium is. Az állomással szemben volt egy hatalmas intézői lakás, valószínű több lakással és irodákkal. Ebből építettek egy vízvezetékkel, fürdőszobával fiúkollégiumot, amibe 1952. januárjában, be is költözhettünk. Így Sándor Pali, a mai filmrendező egy fél évig élvezhette a fürdőszobát, amit egy évvel korábban Berkében hiányolt. (A következő tanévben Sándor Pali nem jött vissza Tarhosra.)

A fiúkollégiumnak volt egy hatalmas hátsó udvara fákkal szegélyezve, ahol egy nagy használaton kívüli istálló volt. Holló tanár úrnak volt egy nagyszerű ötlete, hogy ott alakítsunk ki hangszeres gyakorlótermeket. Nekiláttunk. Az istálló belső részének agyag töltését félméternyi mélységben kicseréltük, kövezetet, ablakokat illetve ajtókat, padlózatot kapott, válaszfalakat, szénnel fűthető vaskályhákat. Így építettük a szakemberek segítségével a hat gyakorlóból álló „Zeneistállót,” mondván, ha már zenepavilon épül, legyen az új „létesítmény” neve zeneistálló.

A zenepavilon rohamos tempóban épült. Az építőmunkások nagy része kitelepített,  internált, vagy „osztályidegen” volt, így a jó munkavégzés reményt adott nekik a korábbi szabadulásra. Gyanús volt számunkra, hogy a „malteros lányok” közül kettő nagyon választékosan beszélt. Erről, a parkban történő séták alkalmával meggyőződhettünk, továbbá arról, hogy a két említett lány arany ékszerei nem utaltak proletár származásra. Ezt a gyanúnkat Csukás Pistával meg is beszéltük. 1953 márciusában, a Szabad Nép néven megjelenő napilap kulturális mellékletében megjelent Csukás padtársamnak három verse. Nagyon büszke volt az osztály költőjére.

Hamarosan kezdtek csapkodni a villámok. Amíg Kollonay Zoli bácsi volt a gazdasági hivatal vezetője, nem volt semmi probléma. A kastélyhoz tartozó földterületen belterjes gazdálkodás folyt. Az évi szárazbab és burgonya szükséglet nagy részét megtermeltük. A személyzet, de biológia órákon a tanulók is kertészkedtek, mezőgazdasági munkát végeztek. A megmaradt ételeket 15-20 malac etetésére használták fel. Igen, Zoli bácsi Sárospatakon tanárkodott, majd a Bajai Kereskedelmi Iskola igazgatósága után került Tarhosra, tehát egy vidéki gyakorlati ember volt.

Igen ám, de Zoli bácsi a tanév végén Budapestre a Szőlészeti Borászati Főiskola Kollégiumának igazgatója lett (fia egyébként is Budapesten élt). Helyette egy született városi közgazdász lett a gazdasági hivatal vezetője, Kazó Károly. Ő már nem folytatta azt a belterjességet, amit Zoli bácsi. A mosléknak való ételhulladékot a helyi Tsz-nek felajánlotta.  Egy revízió alkalmával derült ki, hogy a keretet megettük. Az előző évi költségvetést még Zoli Bácsi készítette és bele kalkulálta azt a 6-8 levágott disznót 6-8 zsáknyi szárazbabot, valamint a megtermelt krumplit. Tehát a Csukás versek megjelenése után kétszer is szerepelt az iskolánk a Szabad Népben. A második, egy összerágott képkeret karikatúra, amit a gyerekek rágcsáltak: „a tarhosiak megették az éves keretet” kép aláírással. Megkezdődött a takarékoskodás. Reggelire a kávé helyett, köménymagos leves („zupa”) száraz kenyér kockákkal, vacsorára rengeteg tejbegríz.  Ezt megtudta Virágossi megyei párttitkár, (két lánya is odajárt általános iskolába) szerzett pénzt és befejeződött a hét szűk esztendő.

Szokták mondani; a baj nem jár egyedül. Hát nem járt!

Karácsonyi szünetről visszajövet, főleg a „jól értesült” budapesti és szegedi gyerekek, elég kellemetlen pletykákkal szolgáltak. Természetesen ezek az értesülések, az „úgy hallottuk” kategóriájában tartoztak. AKKOR! Ezek az értesülések; rossz helyen van ez a jónevű iskola, estleg be kellene vinni Békéscsabára, összevonni a Szegedi Konzervatóriummal, Kecskemét is szóba jött, mint Kodály szülővárosa, stb.

Egy hónap múlva a Művelődésügyi Minisztérium le is küldte a maga „szakértő küldöttségét”, melynek tagjai Antal György a Pécsi Konzervatórium igazgatója, Nemesszeghy Lajos és felesége, a Kecskeméti Zeneiskola igazgatója, Tóth Ferenc, a minisztérium zeneoktatási előadója, (később a Komlói Zenei általános igazgatója, kiváló kórus karmestere), Báthory Sándor, a Szegedi Konzervatórium igazgató helyettese és Fejér Dénes a Szabad Nép kulturális rovatvezetője. A küldöttség egy része korrekt volt, más része komoly aknamunkát végzett. Természetes, az utóbbiak voltak kisebbségben, ide tartozott a Nemesszeghy házaspár, akik (mint később kiderült, nem mondtak igazat) azzal a küldetéssel érkeztek, hogy a zenei általános tantervét tanulmányozzák. Az „elcsórt” tanterv alapján Tarhos megszűnte után létrehozták a Kecskeméti Kodály Zoltán Zenei Általános iskolát. Ezt az értesülésem, az egykori fúvóstanáromtól (Ádám Józsi bácsitól) tudom, aki 1957-től a Kecskeméti Zeneiskola igazgatója volt. Autentikus forrásokból tudom, (erről később konkrétan), hogy a „Révai Kollégium” összejövetelén kizárólag ők nyilatkoztak elmarasztalóan Tarhosról. (Révai József egy Moszkovita, Zsdanov Sztalinista esztétikáján felnőtt kulturpolitikus volt, korábban kultuszminiszter, de akkor már az ötvenes évek Aczél Györgye, Rákosi tanácsadója.) Természetes, a többség pozitív véleménye ellenére, nem tudott határozottan lépni Tarhos ügyében. A pavilon épült, újabb Novikov, D. Sosztakovics, a Szovjet Zeneművész Szövetség főtitkára, Iván Razonov a, komszomol első titkárának látogatása, kis fék behúzásra kényszerítette, az akkori budapesti moszkovitákat. Tarhosról, úgy nevelési, mint szakmai szempontból nem fukarkodtak a legpozitívabb nyilatkozatokkal. Úgy tűnt, hogy egy időre Tarhos megmenekült.

Mint majd láthatjuk egy időre.

A zenepavilon építése szépen fejlődött. Az első emeleti két szolfézstermet, a gyakorlókat már a tanulók birtokba vették. A külső nemes vakolat felhordása, az előcsarnok márványburkolatának csiszolása nem zavart bennünket. Boldogok voltunk, hiszen két kezünk munkája benne volt a „mi zenepavilonunkban”. Önfeledten énekeltük Novikov szovjet zeneszerző hatásos „Szállj te büszke ének” kezdetű dalát és a csuvas dallamra (Raics István szövegével) a „Sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják” dalokat. Még nem tudtuk, hogy milyen titkokat tartogat számunkra a jövő.

Közeledett 1953. május elseje. A zenepavilon ünnepélyes fel avatásának napja. Illusztris vendégek érkeztek: Kodály Zoltán feleségével, Zathureczky Ede világhírű hegedűművész a Zeneakadémia akkori főigazgatója, aki játszott is a megnyitón. Petri Endre zongorakíséretével. (Beethoven: Tavaszi szonátáját), Farkas Ferenc, Szervánszki Endre, Járdányi Pál zeneszerzők, Szávay Nándorné, a Zeneművész Szövetség főtitkára, a Népművelési Minisztérium Művészetoktatási Osztály vezetője, és számtalan újságíró és a filmhíradó.

Egy csodálatos nap volt, de az ünnepi megnyitó beszédet bennem beárnyékolta Kodálynak egy mondata, mely valahogy így szólt: mostanában villámok cikáznak Tarhos körül, de bármilyen döntés is legyen az intézet ügyében, ez a ma felavatott létesítmény nem kerül vissza a Wenkheim bárók kezére. Csukás Pistának ezt szóvá is tettem, mert nagyon jó, bizalmas kapcsolatban voltunk. Ő akkor azt mondta, hogy én rémeket látok, Kodály ereje, tekintélye megkérdőjelezhetetlen, és az a biztosíték arra, hogy Tarhost nem piszkálják a továbbiakban. Én, még akkor is azt mondtam, hogy Kodály tud valamit, amiről nem beszél, vagy nem beszélhet.

Megkezdődött az 1953/54-es tanév. Egy valódi tündérkert volt Tarhos. Mindennek volt helye, nem kellett partizánkodni a gyakorlótermek ügyében, mert Gulyás György, a volt építőmunkások felvonulási épületét átalakíttatta gyakorlótermekké. A tanév kezdetén még nem sejtettük, hogy ez a tanév a hattyúdal. Minden a legnagyobb rendben ment. Lehet, hogy a színfalak mögött már tervezték a felszámolást. (Ez onnan is gyanítható, hogy 1954. szeptemberében beindult a gyógypedagógiai iskola. Márpedig egy-két hónap alatt ennek megszervezése szinte lehetetlen.)

Kiváló közismereti tanáraink voltak, továbbá, Holló Sándor és az igazgatóhelyettes Kőszeghy Dániel olyan tantervet készített, hogy bármelyik főiskolára, egyetemre nyugodtan felvételizhettünk, nem úgy, mint a mai Zeneművészeti Szakközépiskolákból. Többen voltak az osztályunkból, akik nem folytatták hivatásszerűen a zenei pályát. Osztályunkból (27-es létszám) két joghallgató, két műszaki egyetemista egy orvostanhallgató, egy biológia földrajz és két történelem szakos egyetemista volt, akik győzték az ottani követelményeket. Az érettségi bukás nélkül lezajlott, így a megérdemelt nyári pihenő következhetett.

Mivel már két éve folyt a tarhosi intézetben tanárképzés, így én is arra gondoltam, hogy visszamegyek Tarhosra, annál is inkább, mert Gulyás György, ismerve agilitásomat, kiszemelte számomra Békés nagyközséget, ahol majd Állami Zeneiskolát szervezek a tanárképző végeztével.

Hát ez volt az „álom, álom édes álom álomkép”.

1954. augusztus elején kaptam egy levelet, bélyegen Budapest 72 es Postahivatal bélyegzővel, az értesítésen az iskola fejlécéve, melyben az alábbi szöveg volt olvasható: „Ezúton értesítem a szülőket és tanulókat, hogy a Békés Tarhosi Ének- Zeneiskola és Konzervatórium, a Művelődésügyi Minisztérium rendelkezése alapján, a mai nappal megszűnt. A tanulók elhelyezéséről a minisztérium zeneoktatási osztálya intézkedik”. Aláírás: Gulyás György s.k. Ez az a levél, amit Gulyás György sohasem látott és nem írt alá.

Ugyanebben az időben Gulyás György egy másik levelet kapott. Júliusban Darvas

József népművelési miniszter aláírta ugyan a Révai kollégium döntéséről szóló jegyzőkönyvet, de, mint 1946-ban az iskola megalapításának legnagyobb támogatója, Gulyás értesítését az iskola megszűntetéséről nem volt hajlandó aláírni. Helyette az első helyettese, Non György írta alá.  Ezek után, már a felsőbb pártvezetés intézkedett, hogy ne legyen sokáig Művelődésügyi miniszter. A levél szövege az alábbi volt: „Értesítem Igazgató elvtársat, hogy a Népművelési Minisztérium művészetoktatási területén átszervezés folyik. Ennek végrehajtása során, szükségessé vált a békés-tarhosi zenegimnázium, zeneművészeti szakiskola és a vele kapcsolatos diákotthon és általános iskola működésének megszüntetése. A miniszter első helyettese”.

EPILÓGUS

Tarhos élt hét és fél tanévet. Ez idő alatt kinevelt három zeneszerzőt; Szokolay Sándor Kossuth - díjas, Bozay Attila Kossuth-díjas és Mező Imrét. Hangszeresek: Tarjáni Ferenc világhírű kürtművész, Mező László világhírű csellóművész, több nemzetközi verseny győztese, kiváló szólista, a nemzetközileg elismert Bartók vonósnégyes csellistája, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzora. Ezen kívül több nemzetközi hírű hangszeres tanárt és zenekari művészt; Mező Márta, Ádám Károly (cselló) főiskolai tanárok, Gál Károly, Gyermán István, Papp György (hegedű) főiskolai. Ill. szakiskolai tanárok. Palácz Tamás klarinétművész (a Pécsi Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója) Cseszka Edit a Tavasz leánykar karvezetője, Sereg János a Miskolci Zeneművészeti Szakiskola igazgatója, Béres Károly (Cegléd) Somos Margit (Várpalota) Fejes Antal (Békés) kiváló zeneiskolai igazgatók, számtalan kitüntetett zenepedagógus, Csukás István Kossuth - díjas író és költő. (aki kiváló hegedűművész lett volna) Elgondolkodtató, hogy a semmiből, hét és fél tanév alatt, hogyan nevelődhetett ki ennyi világnagyság és hány lett volna még, ha az akkori pártvezetés nem minősíti az intézetet „túlságosan magyarnak és narodnyiknak”? E minősítés származása autentikus. Feleségem, aki pedagógus, baráti köréhez tartozott Fazekas Béláné, aki Darvas miniszter személyi titkárnője volt. Még a rendszerváltozás előtt egy Katalin napon nálunk volt és ezt a hétpecsétes titkot ő mondta nekem, azzal a feltétellel, hogy életében erről senkinek ne beszéljek. A kilencvenes évek közepén Mari eltávozott, így nem köt már az adott szó. Tehát „Tarhos túl magyar volt és narodnyik.”.

Kodály sem volt résen, mert felesége Emma asszony abban az időben szenvedett combnyaktörést és betegágya mellett írta az egyik leghatalmasabb a cappella kórusművét a „Zrinyi szózata”t.

Az akkori párt és állami vezetők a szakmai felháborodásra, Kodály Zoltán egy 1947-es nyilatkozatára hivatkoztak, amely így szólt: „Azokból a gyerekekből, akik nagy startbeli hátránnyal indulnak, a parasztok, munkások gyermekeiből egy generációváltáson belül nem lehet művészeket nevelni. Gondoljunk azokra mérnökökre, orvosokra, akik gyermekkorukban nem szívták magukba a terminológiát, az észjárást, azok csak kínlódva lehetnek jó orvosok, mérnökök, és soha nem lesznek köztük olyanok, akik szárnyalni, alkotni tudnak”.  Nagy tisztelője voltam, vagyok és leszek Kodálynak, hiszen a Kodályi emlőkön lettem tanyasi parasztgyerekből azzá, ami lettem. Ezzel a nyilatkozatával tévedett és kapóra jött Tarhos ellenségeinek. Viszont nagyívben elkerülték az 1954 tavaszi Kodály nyilatkozatot, a Tricinia megjelenésekor, ami így szólt: „Próbát tettem ki, háromszólamú darabbal, három iskolában. Teljesen hibátlanul csak Tarhoson énekelték le első látásra. Pécsett, már némi akadozással, leghátul kullogott a budapesti zenei gimnázium.” Valóban, Kodály utolsó tarhosi látogatása 1954. február végén volt, órákat látogatott és kéziratból énekeltük legújabb szolfézs gyakorlatait. Akkor mondta Kodály (zongoránál ülve dallamokat is diktált, melyeket le kellett írni) „no, magukból nem lesznek zenei analfabéták, mert írni is, olvasni is tudnak”.

Azok a munkás parasztgyerekek, akik „otthon nem tanulták meg a terminológiát”! (Kodály)

Csukás István Kossuth-díjas író és költő, volt utolsó érettségiző, akiben három évig padtársamat tisztelhettem, az ELFOGULT PORTRÉ c. írásában a következőket írta Gulyás Györgyről: „Egy csupa akarat ember zeneiskolát teremt az elvadult, cselédek lakta grófi rezidenciában. Egy darab papírral, valami homályos pecsétű engedéllyel felfegyverkezve, harcol az üres kastélyért, gazdasági épületekért, szalmazsákba való kazlakért. A volt grófi cselédeknek, az ablakokat betörő, zongorát fejszével szétverő bosszúját megállítja, nem kevés személyes bátorsággal, és összegyűjti az országból, a volt, más grófi cselédek gyermekeit, nem kevés történelmi érzékkel. Ha mi Gulyás Györgyre emlékezünk, indulatokat, rajongásokat hűtögetünk. Az elégtételek és vallomások forró alkalmai belevesztek az időbe. Visszahozhatatlanok, mint a gyermekkor.  Pedig úgy szerettük, mint tanítvány még soha nevelőjét. Rajongva, megsértődve, keserű kamaszdühökkel és arcpirulva. Nehezen forradó és gyógyuló sérelmek idézik őt, nem egyszer torzítva. Így tudom bemutatni őt, elfogultan és művésznek kijáró tisztelettel és őszinteséggel. S végül, amikor az iskola világhírré vergődött, feloszlatták. Tökéletes vereség! Kieszelni sem lehetne gonoszabbul. Hasonlatban elképzelve, a hőforrás berobbantása volt ez”. (Csukás István)

 

Csukás Pista padtársam csodás hasonlatát, megtoldom egy Tarhosról írt versem befejező szakaszával. Oboaművész és zeneszerző vagyok, néha verseket is írok.

Kemény idők voltak,
Nem maradt más mára,
Csak a megszépítő emlékek,
S a madrigálok csodás harmóniája.

(Kerényi Sándor)

Tarhos Község Önkormányzatának Honlapja © 2018